− Még az kellene, hogy Vernon felébredjen − gondolta magában. Fogta a gyereket és elindult vele a konyhába. Feltett egy kannányi vizet a tűzhelyre, majd leült a konyhaasztalhoz, hogy szemügyre vegye a gyereket. Fekete haja a szélrózsa minden irányába állt, rózsaszín arcocskája könnytől maszatos volt és egy villám alakú sebhely volt a homlokán. Alvás közben egy levelet szorongatott a kezében. Amint elkészítette a teáját és elhelyezte az alvó gyereket az egyik széken, nekiállt elolvasni a levelet.

            Kedves Mrs Dursley!

Sajnálattal értesítem, hogy testvérét, Lily Pottert és férjét, James Pottert ma éjszaka holtan találták a házuk romjai alatt. Egyedül a kis Harry élte túl szerencsés módon a szörnyűséget. Korunk legnagyobb sötét varázslója, Voldemort Nagyúr próbálta megölni őt, de az édesanyja szeretete megvédte a halálos átoktól, Voldemort pedig örökre eltűnt. Kérem, fogadja be a kis Harryt az otthonába és nevelje fel őt, mint a saját fiát. Amint befogadja,  az édesanyja vérmágiája átitatja az otthonukat és megvédi mind őt, mind önöket. A világunkban még mindig vannak, akik szeretnék Harryt bántani, de önöknél biztonságban lenne. Kérem, Petunia, fogadja be a fiút.

Tisztelettel: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore

            Petunia kezéből kiesett a levél. Bár a nővérével eltávolodtak egymástól, de valahol a lelke mélyén még mindig szerette. De hogy befogadja a fiát? Veszélybe sodorva ezzel a kis Dudleyját? Azt már nem. Nem kell ide ez a korcs. Olyan hevesen ugrott fel az asztaltól, hogy kiborította a maradék teáját. Amilyen halkan csak tudott felment a szobájába, és felöltözött. Fogta a kocsi kulcsot és a kölyköt, majd kiment a házból. Az autó a ház előtt parkolt, beszállt, és elhajtott. Folyamatosan imádkozott, hogy ne vegyék észre az eltűnését. A Magnólia közön végighajtva megállt a kis templom előtt. Kiugrott a kocsiból, kivette a gyereket és lerakta őt a templom küszöbére. Visszaült az autóba, és hátra sem nézve elhajtott.

                                   *************************                               

            Arthur Weasley a fejét lehajtva sietett a hoppanálási pont felé. Az ünneplő tömeg már teljesen az agyára ment. Hát tényleg nem fogják fel, hogy mibe került mindez? Lily, a drága Lily nincs többé, és a mindig vidám James sem fog többet mindenből viccet csinálni. Igaz, hogy az utóbbi időben már nem volt olyan szoros a kapcsolatuk, mint régen, de ez nem az ő hibájuk volt. Voldemort fenyegetése miatt kellett elbújniuk. De elárulták őket. Ezt még Albus sem láthatta előre. Pettigrew végig Voldemortnak dolgozott, és feladta őket neki. Szerencsére Harry túlélte ezt a szörnyűséget, és Albus biztonságba helyezte őt a rokonainál. Szegény Molly, teljesen vigasztalhatatlan. Lilyvel nagyon jó barátnők voltak. Ráadásul még a baba is elment. Bár legalább Harry jó helyre került. Dursleyék szép helyen laknak a kertvárosban, ezt meg tudja erősíteni, mivel megnézte. Gondolataiból hangos sírás szakította ki. Felkapta a fejét és a hang forrását keresve körülnézett a kis téren. A templom lépcsőjén egy mozgó batyut vett észre, onnan hallatszott a sírás. Arthur kíváncsian forgatta a fejét, hátha lát valakit, de az utca teljesen néptelen volt. Felszaladt a lépcsőn és a kezébe vette a kisbabát. Majdnem elájult a látványtól. A kezében a bebugyolált Harry Potter feküdt. Azonnal felismerte a villám alakú sebhelyéről. Egy vékony rugdalózóba öltöztették és egy pokrócba volt becsavarva. Arca vörös volt a sírástól és a hidegtől. Nem tétovázott sokáig, leszaladt a lépcsőn és a sarkon az Odúba hoppanált.

            Szerencsére Molly még nem aludt, így a konyhában találta meg. Harry közben elcsendesedett.

− Molly, drágám, azonnal gyere ide − szólt suttogva Arthur.

− Mi történt Arthur? Honnan van ez a gyerek? – kérdezte aggódva.

− Vedd át őt, Molly. Azonnal szólnom kell Albusnak − nyomta a felesége kezébe a gyereket.

− Szentséges Merlin, ez Harry Potter! Hogy került hozzád? Miért nincs a rokonainál?

− Ne most Molly − szakította félbe a feleségét. – Ígérem, hogy mindent elmondok, ha Albus is itt lesz.

Azzal a kandallóhoz lépett és egy marék Hop-por beszórása után az igazgatót hívta.

                                   ************************************                                 

            Albus Dumbledore, az irodájában ült és próbálta feldolgozni a történteket. Magát hibáztatta, mert elkésett. Nem tudta megmenteni Lilyt és Jamest. Bár legalább a kis Harry életben maradt és biztonságban lesz a rokonainál. És ami a legfontosabb, Voldemort örökre távozott erről a világról. Gondolatait az ajtón felől jövő kopogás szakította félbe.

− Gyere be, Perselus! − szólt fáradtan.

− Albus, mondd, hogy sikerrel jártál. Ugye sikerült megmenteni őket – lépett az irodába a bájitalmester.

− Perselus, kérlek, ülj le! Mindent el fogok mondani − intett az előtte lévő szék felé.

A fiatalabb férfi fáradtan odabotorkált és leült a szokásos helyére. Látta az igazgatón, hogy valami nincs rendben. Tizenegy éves kora óta ismerte őt, de még soha nem látta ennyire megtörtnek.

Mióta megtudta, hogy Voldemort Potter családra vadászik, mindent megtett annak érdekében, hogy biztonságban legyenek. Ma reggel elvégezték a Fidelius bűbájt, és Pettigrew lett a titokgazda. Ma este, amikor felizzott a karján a Sötét Jegy, tudta, hogy baj van. Godric's Hollow-ba hoppanált, amit már elleptek a halálfalók. Azonnal elküldte a patrónusát Dumbledore-nak. A Nagyúr viszont megparancsolta a híveinek, hogy menjenek vissza a biztonságos főhadiszállásra, hogy később együtt ünnepelhessék a győzelmet. Bella maradni akart, de ura egy Cruciatus átokkal jobb belátásra bírta. A halálfalók a főhadiszálláson sokáig vártak, de nem történt semmi. Először Avery akart elmenni, Bella azonnal megölte. Nott, Crack és Monstro voltak a következők. Őket követte a két Lestrange fivér. Amikor Bella Lucius felé fordult, hogy őt is megölje, Perselus útjára indította a saját átkát, amitől Bella azonnal meghalt. Bár mindenki próbált elmenekülni Bella elől, a bájitalmester és Lucius elintézték, hogy ott maradjanak. Pálcája egy apró intésével üzenetet küldött Kingsley Shackleboltnak. Az aurorok hamarosan megérkeztek, és a még életben lévő halálfalókat elvitték a minisztériumba. Lucius hazament a családjához, Perselus pedig visszatért az iskolába, egyenesen az igazgatói irodába.

− Albus, kérlek, mondd el, hogy mi történt − nézett az igazgató szemébe a fiatalabb férfi.

− Perselus, James és Lily nem élték túl. A ház romokban hever. Voldemort pedig halott – sorolta egy szuszra.

− Harry? – kérdezte sápadtan. Nem, az nem lehet, hogy Lily meghalt! Az ő Lilyje nem halhatott meg!

− Harry szerencsére túlélte. Most a mugli rokonainál van. Perselus, ott biztonságban lesz, amíg minden halálfaló meg nem kapja a dementor csókot – mosolygott biztatóan a fiatalabb varázslóra.

− Albus, láthatnám őt? Csakhogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg jól van − kérte könnyes szemmel Perselus.

− Drága fiam, ezt nem tartom jó ötletnek. Bárki követhet és megtalálhatják őt. Ezen kívül…

− Nem érdekel, Albus! − szakította félbe türelmetlenül. − A fiamról van szó! Jogom van őt látni! − Azzal felugrott a székéből és az ajtó irányába sietett.

− Perselus, kérlek, hallgass meg! – csitította őt Dumbledore. – Megígérem, hogy amint minden halálfaló megkapja a dementorcsókot, azonnal elhozzuk onnan Harryt.

−Albus, te nem ismered Petúniát! Gyűlölte Lilyt, féltékeny volt rá! Ez csak rosszabb lett, miután hozzá ment Dursleyhoz. Lily még a szülei temetésére sem mehetett el, mert Petunia megtiltotta neki! Nekem volt szerencsém találkozni vele az utóbbi időben. Teljesen megzavarodott a szülés után. Ott nem lesz a fiam biztonságban! − kifakadását a kandalló süvítése szakította félbe.

− Albus, azonnal át kell jönnöd az Odúba. Nagyon nagy baj van.

                                   *************************************                               

            A zöld lángokból kilépett az igazgató és a bájitalmester. El sem tudták képzelni, hogy mi történhetett. A nappaliba érkeztek, ahol már várta őket a nagyon feldúlt Arthur Weasley.

− Jó estét! Mi történt Arthur? − kérdezte az igazgató.

− Jó estét, Albus, Perselus! Molly drágám, gyere be – szólt ki a feleségének.

Molly Weasley belépett a nappaliba egy feketehajú kisfiúval a karjában. Perselus szemébe könnyek gyűltek, amikor felismerte az alvó kisfiát.

− Harry! – lépett oda az asszonyhoz és kinyújtotta a kezét a gyerekért. – Hogy került ide?

− Arthur – nézett a férjére Molly. Erősen magához szorította a kisfiút. Látszott, hogy nem bízik a fiatal professzorban.

− Semmi baj Molly. Perselus Harry édesapja − nyugtatta az asszonyt az igazgató. Molly és Arthur hitetlenkedve összenéztek. Hogy Lily megcsalta volna Jamest? Az lehetetlen. Hiszen annyira szerették egymást. – Valóban így van, Molly. Tényleg szerették egymást, mint fivér és nővér. Amikor James megtudta, hogy Lily teherbe esett, felajánlotta neki, hogy feleségül veszi. Lily beleegyezett azzal a feltétellel, hogy Perselus akkor láthatja a fiát, amikor akarja.

− De akkor miért nem Perselus vette el Lilyt? – kérdezte Molly felháborodottan.

− Mert nem lehetett. Ha a Nagyúr megtudta volna, akkor megölte volna – felelte szomorúan Perselus. Molly szemébe könnyek gyűltek és odalépve a fiatal varázslóhoz a kezébe adta a kisfiút. A bájitalmester magához szorította Harryt és belerogyott az első karosszékbe. Arcán könnyek folytak végig, ahogy a fiát nézte.

− De Jamesszel ki nem állhatták egymást az iskolában − replikázott Molly.− Folyton megátkozták a másikat. Emlékszem, hogy Perselus egyszer úgy megátkozta Jamest, hogy majdnem belehalt.

− Így van, Molly. De ahogy elvégeztük az iskolát, majd a Rendben is együtt dolgoztunk, már normális lett a viszonyunk. Nem lettünk a legjobb barátok, de el tudtuk viselni a másikat – felelte Perselus, miközben Harry haját simogatta.

− Arthur, elmondanád végre, hogy került hozzád Harry? – szegezte férjének újra a kérdést Molly.

− Az úgy történt – kezdett bele a történetbe Arthur – ,hogy elmentem a Privet Drive-ra. Látnom kellett, hová vitte Albus Harryt. Visszafelé tartottam a hoppanálási pontra, amikor a templomnál gyereksírásra lettem figyelmes. Valaki egyszerűen csak otthagyta őt. Csak egy vékony rugdalózó és egy pléd volt rajta. Nem akartam, hogy megfázzon, ezért hoztam haza. Albus, ki vihette oda és miért? Azt mondtad, hogy a rokonainál lesz − fejezte be a mesélést.

Az igazgató a szakállát simogatva nézett maga elé. Egymást kergették a gondolatai.

− Holnap reggel elmegyek a Privet Drive-ra és utánajárok a dolognak – állt fel végül a fotelból. − Mi most megyünk. Elvisszük Harryt is. Köszönöm Molly, Arthur. Jó éjszakát nektek. – Azzal belépett a zöld lángokba és eltűnt.  Perselus is felállt a fotelból és indulni készült, de a kandalló előtt még visszafordult.

− Mrs Weasley, Mr Weasley, köszönöm, hogy visszahozták a fiam.

− Ugyan Perselus, nincs miért köszönetet mondanod! – felelte Molly és megölelte a meglepődött professzort. – Most menjetek, Harrynek pihenésre van szüksége és neked is. Jó éjszakát!

− Jó éjszakát – köszönt el Perselus és belépve a kandallóba eltűnt a Weasley házaspár szeme elől.

                                               ****************************

            Albus Dumbledore a gondolataiba merülve sétált a napsütötte Privet Drive-on. Tegnap este is erre járt, amikor a Dursley családhoz vitte Harryt. Nem gondolta volna, hogy alig tizenkét órával később ismét ide kell jönnie. Nagy levegőt vett és becsöngetett a négyes számú házba. Bentről lépések zaja hallatszott majd az ajtóban feltűnt egy nagyon vékony nő.

− Igen? Miben segíthetek? – kérdezte nem túl kedvesen.

− Jó napot Mrs Dursley. Albus Dumbledore vagyok, és azért jöttem…

− Tudom, hogy ki maga – szakította félbe ingerülten a nő. – Maga hozta ide azt a kölyköt, a megkérdezésünk nélkül. A nyakunkba akarta varrni, de én megszabadultam tőle. Mi normális emberek vagyunk. Ide nem kellenek ilyen elfajzott korcsok.  Most, ha megbocsát vár a kisfiam, és többé ne zavarjon minket! Viszlát! – csapta be az ajtót a meglepődött igazgató előtt.

 Albus körbenézett a környéken és a Roxfort kapujához hoppanált. A pince felé vette az útját. A bájitalmester lakosztályánál megállt és bekopogott az ajtón. Az ajtó kinyílt, az elébe táruló látványtól napok óta először egy őszinte mosolyra húzódott a szája. A nappali szőnyegén egy fekete hajú kisfiú önfeledten játszott egy nagy fekete kutyával. A kanapén egy barna hajú férfi nézte őket elnézően mosolyogva. A bájitalmester tálcával a kezében lépett be a szobába.

− Jó reggelt, Albus! – köszönt neki mosolyogva Perselus. – Kérlek, foglalj helyet. Teát?

− Jó reggelt, köszönöm, kérek – ült le az egyik karosszékbe az ősz hajú varázsló. – Remus, Sirius, örülök, hogy itt talállak titeket.

− Albus, mit sikerült kiderítened? – állt fel a szőnyegről Sirius. Majd a kanapéra ülve ő is elvett egy csésze teát.

− Nos, úgy tűnik, hogy igazad volt Perselus – kezdett a beszámolóba. − Petunia Dursley nem az az ember, akire számítottam. Végig sem hallgatott. Ő vitte Harryt a templomhoz. Nem foglalkozott vele, hogy mi lesz a fiúval, csak meg akart szabadulni tőle. Jobb is, hogy így történt. Legalább Harry szerető környezetben fog felnőni – mosolygott az időközben apja ölébe mászó kisfiúra. – Ha most megbocsátotok, én megyek és beszélek a minisztériummal.

                                   *************************                                                       

Tizenegy évvel később Harry Perselus Piton karácsonyra készülődött két legjobb barátjával, a kilenc éves ikrekkel, James és Lily Lupin Blackkel. A bájitalmester lakosztályát díszítették éppen, amikor is kinyílt az ajtó és belépett a három férfi. Sirius sötét varázslatok kivédését, míg Remus mágiatörténetet tanított.

Miközben az ikrek a szüleiket faggatták a várható szünidei tervekről, Harry lassan az apjához sétált.

− Apa, boldog vagy?