Perselus Piton idegesen sétált a Szent Mungó folyosóján. Mióta James értesítette, hogy Lily rosszul lett az értekezleten, nem tudott megnyugodni. A keze remegett, ahogy végigsimított a talárján. Lerogyott a legközelebbi székre, és az arcát a tenyerébe temette. Visszagondolt az első találkozásukra a játszótéren, az első beszélgetésükre, amikor elmondta Lilynek, hogy boszorkány. A rengeteg időre, amit együtt töltöttek. A barátságukra, amit nem tört meg, hogy más-más házba kerültek a Roxfortban. Arra a napfényes délutánra, amikor bevallotta a lánynak az érzéseit. Az esküvőjük napjára a Roxfort parkjában. Nem veszíthetem el Őt! Mihez kezdhetnék nélküle? Ő az életem!

Gondolataiból az ajtó nyílása riasztotta fel. Mély lélegzetet vett, és felugrott a székből. A kilépő gyógyító mosolyogva indult felé.

─ Mr. Piton, a feleségével minden rendben. Haza mehetnek ─ azzal sarkon fordult, és elindult a következő vizsgáló felé.

Perselus megkönnyebbülten sóhajtott egyet, Lilyhez lépett, és szorosan átkarolva a nőt a kandallókhoz indult.

A nappalijukba érve szembefordult a feleségével, és a gyönyörű smaragdokba nézve szólásra nyitotta a száját, de nem tudott megszólalni. Nem érzett magában kellő bátorságot, hogy megkérdezze, mit mondott a gyógyító. ─ Nem volt felkészülve a válaszra. A szívét összeszorította a félelem.

Lily szemeiben a megértés fénye csillogott, lágyan elmosolyodott, majd átölelte a férjét, és a fülébe súgta:

─ Apa leszel, Pers!