| Fejét lehajtva csendesen állt a
májusi esőben. Már teljesen átázott, de egyáltalán nem zavarta. Végre egyedül
volt. Nem vették körül szánakozó pillantások, sajnálkozó emberek. Az éjszakai
sötétség elrejtette őt a kíváncsi tekintetek elöl. Az eső lassan elállt, az ég
kitisztult, de észre sem vette. A telihold fénye megcsillant az előtte lévő
márvány sírkövön. Minden éjjel eljött ide, hogy emlékezzen, de a könnyek mindig
elkerülték. Kisgyermek kora óta nem sírt, pedig sok fájdalom érte őt az évek
során. A háború poklában sok barátot, ismerőst elveszített, de az Ő elvesztése
fájt mindközül a legjobban. Emlékezett a vidámságtól csillogó szemeire, az
egész termet betöltő mosolyára, tova siető lépteire, csilingelő hangjára, a
haján megcsillanó fényre. De emlékezett a csata borzalmaira, a földön
élettelenül fekvő emberekre, és a zöld fényre, ami végül Őt is megölte.
Mély
levegőt vett, majd egy fiolát vett elő a zsebéből. Lassan feltörte a pecsétet,
és a dugót kihúzva a szájához emelte. Nemsokára
találkozunk! Úgysincs miért itt maradnom. Nélküled minden üres, és sivár. Nem
vár itt rám semmi, és senki. Mielőtt az üveg az ajkához ért volna egy halk
hangot hallott.
─
Még nem jött el a te időd! Neked kell vigyáznod rájuk helyettem!
A
méreggel teli fiola kiesett a kezéből, és térdre esve hangosan zokogni kezdett.
| 
