Mindenki
gyávának tart, pedig kölyökkoromban én voltam a legbátrabb a testvéreim
közül. Legalábbis az anyukám mindig ezt mondta. Milyen szép is volt
akkor minden: A testvéreimmel sokat játszottunk, és anyu pedig elvitt
minket kirándulni. Ezen alkalmakkor még vadászni is tanított minket.
Először csak lepkékre és békákra, később már a nyulakat is megkergettük.
Az ember gyerekek is szerettek minket. De egy nap ez az idill gyors
véget ért. Jött egy szokatlan ruhába öltözött ember és elszakított a
családomtól. Egy olyan hatalmas házba vitt, amilyet még életemben nem
láttam. Egy piros szalagot kötött a nyakamba és odaajándékozott egy
nagyon magas és furcsa embernek. Egy sötét és hatalmas erdő mellé
költöztünk. Minden nap bevitt magával az erdőbe, amiben sok bizarr és
ijesztő állat élt, de én nem féltem, mert mindig mellettem volt. Egy
nap viszont eltűnt. Hiába kerestem, nem akadtam a nyomára. Nem éreztem
sehol sem az illatát. Az erdő ezen része sötét, hideg és ismeretlen
volt. Éhes voltam, fáztam és különös hangokat hozott felém a szél. Ennek
ellenére nem féltem, mert a fülemben csengtek anyám szavai. - Kisfiam, te vagy a legbátrabb kölyök a világon! Én
hittem neki. Akkor megjelent Ő. Nem tudom, hogy került oda, csak ott
volt. Tudtam, hogy Vele nem érdemes ujjat húzni. Gonosz szaga volt,
nagyon gonosz, és én rettegtem tőle. Egyenesen felém tartott, ám anélkül
ment el mellettem, hogy rám nézett volna. Ott és akkor feladtam a
reményt, hogy hazajutok a nagy emberhez a kunyhóba. Nem akartam mást,
csak az anyukámat és a testvéreimet. Összegömbölyödtem
és elaludtam. Ismerős hangokra ébredtem. A nagy ember engem keresett.
Kis idő múlva megjelent mellettem, felemelt a földről és hazavitt. A
kunyhóban meleg volt és minden ismerősként köszöntött. A vacsorám még
soha nem volt olyan finom, mint akkor. Próbáltam a nagy embernek
elmondani, hogy valami nagyon gonosz van az erdőben, de nem figyelt rám.
Azóta nem szeretek az erdőbe menni. Még akkor sem, ha ott van velem.
